Közeleg az iskola, már javában szorgoskodnak a szülők és vakációjukat töltő gyermekeik a papír-írószer boltokban. Őket látva rendre előtörnek ezzel kapcsolatos emlékeim, képek, illatok, érzések. Az új eszközöket, ceruzákat, tollakat rendezgettem, többször kipróbáltam, volt valami felemelő az új kellékekben, mint valami új kezdetében, a lehetőségben, hogy jó lesz a következő tanév. A tankönyveket előre átlapoztam: friss, sima, illata új és erős, nehéz-e megemelni, mintha ebből is látszana a tudomány elsajátításának nehézsége... Valami jónak a vége érződött ebben a tevékenységben, de benne volt az izgalom az újabb találkozások miatt, és a kihívás miatt, amit a tanulás hoz. Ezután szépen helyére tettem mindent s belevetettem magam a nyár utolsó élményeinek begyűjtésébe. 

Az íróasztalom és saját kis szobám jelentette a tanulás eredményességének feltételét. Szerencsés voltam a helyemmel, önálló lehettem benne. Persze mindig szebb és jobb szobára vágytam. Főleg akkor fogott el ez a vágy, amikor eljött egy-egy barát/-nő, osztálytárs. Önmagamban megelégedtem volna vele. Utólag már tudom, micsoda alkotói szabadságot kaptam azzal, hogy a szoba nem volt trendi és tökéletes, ha az lett volna, sokkal inkább óvnom kellett volna és állandóan a külsőségekkel bajlódhattam volna. Helyette volt egy óriási, irodából kiszuperált, fából készült, ütött-kopott íróasztalom, amin bármi elfért, akár barkácsolhattam is rajta, a fiókokba a varrókészlettől kezdve, a mini laborkellékeken át a fafaragó késekig mindent el tudtam rakni. Egy nagypárnán szerettem ülni a szőnyegen, nekitámaszkodva az ágynak, így rajzolgattam, olvasgattam órákig. Volt szekrényem és könyvespolcom, és két farács (régi irodai faliújság), amikre aktuális kedvem szerint dekorálhattam a szobát a rajzaimmal, tanulnivaló kémiai képletekkel, plakátokkal, sportolói érmekkel..., bármivel. Nálam volt a család magnója, esténként ha mozoghatnékom volt, az ágy melletti szabad falra irányítottam az asztali lámpa fényét, indult a pörgős zenekazetta, és tükrös edzőterem helyett az árnyékomat figyelve edzettem egy kimerítőt a 2 négyzetméternyi szabad szőnyegfelületen.

Fiatal felnőttként, már másik városban vettem egy íróasztalt az ösztöndíjamból. Tanulni és tisztaságban rajzolni ezen is lehetett, de az a lazaság, a tevékenységek végtelen sokszínűsége már nem volt jelen. Persze az életvitel is átalakul eddigre, de komolyan hiszem, hogy meghatározza az íróasztal a rajta folyó tevékenységek lehetőségét. Később, amikor egy albérletben újra ütött-kopott, régi íróasztalom lett, nekiláttam saját kezűleg lámpákat gyártani, kipróbáltam egy rakat hobbiművész technikát, még olajfestményt is festettem. A jelenlegi íróasztalnál, aminél ezt is pötyögöm, elő sem kerülhet koszolós festék, ahhoz túl steril, nem beszélve arról, hogy kisgyermekek mellé az ilyesmi nem való, csak ami gyerekbarát. Ha lenne műhelyem, vagy "dolgozószobám", tuti elhoznám azt a régi, ütött-kopott fa íróasztalt, az alkotói szabadság tökéletes jelképét, amin bármi történhet, bizonyította már, hogy mindent kibír.