Társasházban élni nem kis alkalmazkodást igényel a lakók részéről, időnként igen nehéz tolerálni a többiek eltérő szokásait, életük hang- és szaghatásait. Egy panelházban különösen közelről érezhetjük a szomszédainkat, a betonfalak tökéletesen vezetik a hangot, a résekben is képes átszűrődni a kajaszag, nemcsak az ablakon át, amikor épp friss levegőre vágyva szellőztetni próbálunk. Csukott ablakoknál pedig elég elindulnia a szellőzőrendszernek, és máris élvezhetjük a bejárati ajtó résein át áramló lépcsőházi egyveleget... Nem tudok túl pozitívan nyilatkozni ezekről, de tudjátok mit? Nem is fogok erőlködni semmilyen pozitív konklúzión, szépítés nélkül tálalom: ilyen nálunk a panel valósága.

Első kislakás, amikor még nincs gyerek, alig vagyok itthon, öröm a berendezkedés, felújított, szép, enyém... valahogy így indult. Első sokk: egy éjszaka közepén csengetnek, csengetnek, CSENGETNEK!!! Kivánszorgok, az alsó szomszéd nénit látom a szemem csíkszerű résein át, kérdi: tőlem ömlik-e a víz a lakásába?! Hoppsz, én is vízben tocsogok, ébresztő! Az előszoba, a konyha, a fürdő és a WC elázott, fentről csorog a víz, ahol csak utat talál a csövek és kábelek mentén. Egy szinttel feljebb megyünk együtt a nénivel, sorstársakként igyekszünk felverni a zárószinti lakókat, megvan a baj forrása: nyitva maradt a zuhany, kispriccelt a kádból, biztos a 4 éves felejtette úgy... Otthon felmérem a kárt, feltörlöm a tavat és egyre idegesebben veszem sorra, mennyi mindent tett tönkre nálam a víz. Megnézetem a felső szomszédékkal, csak mondom a magamét, ők igyekeznek megérteni és elnézést kérni, de valahogy nem eléggé, tehetetlenek ők is. Így ismerkedtünk össze. Az anyukához volt néhány kellemetlen megjegyzésem arról, mennyire kellene figyelni egy gyerekre, nem kedveltettem meg magam vele, a kapcsolatunk azóta sem túl rózsás. Hisz ez volt az első húzása, de sajnos nem az utolsó.

A lépcsőházban eleinte vágni lehetett a dohányfüstöt, a füstölgők egyike épp ő volt. A lépcsőkön hamu, eldobált csikkek, jó lett volna egy levegővel végigrohanni a 4 emeletet induláskor és érkezéskor is. A gyerekek születésekor már üdvözölhettük a nemdohányzók védelméről szóló törvényt, de igen lassan vették figyelembe a lakótársak, sok-sok figyelmeztetésre volt szükség, mire leszoktak a lépcsőházi dohányfüstös trécselésről. Azt viszont már nehéz elérni náluk, hogy induláskor ne bent gyújtsanak rá, érkezéskor ne cigivel a kézben vonuljanak fel. A fent említett nőszeméllyel annyiszor veszekedtem már emiatt, hogy mára már nehezére esik megismerni az utcán is, nemhogy köszönésre nyitni a száját. Igazságtalannak érzem, hogy nincs egérút a lépcsőházon kívül, ahol a szabadba lehetne jutni. A helyzet javult már azóta, de mielőtt túlságosan örülhetnék, új lakók költöztek mellénk. Azóta ha szellőztetek, időnként egyenesen hozzánk áramlik be a sűrű dohányszag, amit ha észlelek, keresetlen kifejezéseket morogva vágom be az ablakot, mert nem kívánok friss levegő helyett kocsmaszagot tárolni a lakásban. Ez ellen meg hogyan léphetnék fel?! Erre nem vonatkozik a törvény, a saját lakásában joga van füstölni, bárki is az, a szél járását befolyásolni egyikünk sem tudja. Ha nem a lépcsőház, akkor marad az ablak. Nehogy véletlenül ki kelljen mozdulni, le kelljen vonszolni magát az utcáig, hogy ott szívja... Őt éppúgy nem érdekli, hogy minket zavar vele, mint ahogy mi sem toleráljuk, hogy neki erre szüksége van. (Magánvéleményem, szerint egyetlen embernek sem lehet szüksége arra a több ezer vegyi anyagra, ami egy cigarettából felszabadul, ráadásul legtöbbjük bizonyítottan káros.) Azért ha egyszer lesz alkalmam beszélgetni velük, szóba hozom majd, hátha csak arról van szó, hogy nem is jut eszükbe, hogy zavaró.

Egy panelépület zsúfolt lakóhely, vegyes közösség, a lakások látványban viszonylag elszigeteltek, de a többi érzékszervünk folyton tudatja velünk a többiek jelenlétét, pedig jó lenne kizárni ezeket az információkat. Mindez kevésbé zavarna egy jó közösségben, de a kapcsolatok a szomszédok között nagyon lazák, igaz mi sem teszünk azért, hogy javuljon. Kényszerű a lépcsőházi találkozás, beszélgetni kényelmetlen helyszín, csak futtában lehet néhány szót. Bekopogtatni zavaró, a ház körül pedig rögtön az utca van, a korábbi közösségi helyek elhagyatottan díszelegnek, már senki sem használja őket, leromlottak, feleslegesek, szemét gyűlik a helyükön, vagy rongálás tárgyai. A padokon rendre hajléktalanok vernek tanyát, kinek van kedve ott csapatot építeni a szomszédokkal? Az életvitelünk sem arra enged időt, hogy még rájuk is szánjuk. Van más, ami korábban szerepel a fontossági listán. Ez az állapot viszont nem vonzó, a helyzetet átmenetivé teszi, sokan itt kezdenek, de ha tehetik, mennek tovább. Mi is így érezzük. Már mennénk.