A város felett, akár egy aura, opálosan fénylő félgömb lebeg éjszaka. A fényesebb csillagok töredéke sejlik át a közvilágítás szórt fényén. A csillagvizsgálás elég lehetetlennek tűnő elfoglaltság, régebben is messzebb tekertünk a város szélétől, ha látni szerettük volna az univerzum távoli pontjait. Mostanság kis csemetéinkkel már sötétedéskor hazafelé masírozunk, éhesek, fáradtak, nem maradhatunk a szabad ég alatt, így az ablakon át, lámpaoltás melletti bámészkodásra futja csak, ahonnan az égbolt kicsiny részlete látható, hátha épp ott ég el néhány meteor!

No lám! Máris egy kis narancsszínű fényív hull alá! ...ööö... gyanúsan közel a szemközti tízemeletes erkélyeihez... na persze. Egy égő cigarettacsikk... Bár környezetbarátnak nehezen nevezném a fazont, de humorérzéke van neki. Még ha nem is tud róla. Pá, Perseidák, egy jövőbeni augusztusban. Ilyen álhullócsillaggal viszont attól tartok az év bármely szakában találkozhatunk... és én erre is tudnék kívánni valamit!

Észrevettem a dolgaimon, hogy ha van rajta egy apró tökéletlenség, úgy alig észrevehetően, amit csak egyedül én tudok, akkor könnyebben szeretem meg, mint egy hibátlan, ám tucatjával megismételhető terméket. A hibácska egyedivé varázsolja, talán még történetet is mesél róla, de a használhatóságán nem esik csorba. Tavasz végén a szegedi Hídi vásárban nagy szél kerekedett, ami felborította az egyik árus kézzel festett fémbögre tartóját. Valamivel később éppen ilyen zománcos bögréket vadásztam a gyerekeknek ajándékba, és rátaláltam erre a pavilonra, ahol már összeszedetten, dobozkákban lehetett válogatni a kissé megsérült remekművek közül, persze az eredeti ár töredékéért. Rögtön megmentettem magunknak közülük, mit sem számít a tökéletlenségük, ami olyan apró, hogy a gyerekeknek fel sem tűnt, én pedig boldog voltam a jó vásárral. A bögrék kedvesek nekem azóta is. Egy másik árusnál vehettem volna az olcsóbb, ugyanarra használható kínai testvéreiből is, amire sorozatgyártásban nyomtattak képeket, de a mögöttes munka tudata abszolút győztesként hozta ki a kézzel pingált mintákat.

Aki már készített saját kezűleg tárgyakat, tudja, hogy a tökéletlenség természetes velejárója az alkotási folyamatnak, sohasem lesz két egyforma darab, bármennyire feszülünk is neki. A kézműves termékek népszerűsége nem éppen ebben rejlik? Hisz senki más nem fogja tudni elmondani magáról, hogy rendelkezik egy ugyanolyannal. Az alkotó szíve-lelke tükröződik minden darabon, felemelő érzés ránézni, a tárgyak az ember szárnyaló fantáziájáról, tehetségéről, kézügyességéről mesélnek, kedvet adnak, ösztönöznek, szépségükkel lenyűgöznek. Szerencsés, aki maga is létre tud hozni tárgyakat, ezek a saját készítésű apróságok igazi értékek, amit nehéz volna számszerűsíteni, mert a puszta anyaguknál, a befektetett munkaóráknál sokkal többet jelentenek. A legszebb ajándékok.

Ezúttal is mindenkit ösztönzök, hogy készítsen maga olyan tárgyat, amit szeretne, mert nem csak az eredményre lehet majd büszke, hanem a folyamat örömét, a valamiben elmélyülés érzését is átélheti.

Közeleg az iskola, már javában szorgoskodnak a szülők és vakációjukat töltő gyermekeik a papír-írószer boltokban. Őket látva rendre előtörnek ezzel kapcsolatos emlékeim, képek, illatok, érzések. Az új eszközöket, ceruzákat, tollakat rendezgettem, többször kipróbáltam, volt valami felemelő az új kellékekben, mint valami új kezdetében, a lehetőségben, hogy jó lesz a következő tanév. A tankönyveket előre átlapoztam: friss, sima, illata új és erős, nehéz-e megemelni, mintha ebből is látszana a tudomány elsajátításának nehézsége... Valami jónak a vége érződött ebben a tevékenységben, de benne volt az izgalom az újabb találkozások miatt, és a kihívás miatt, amit a tanulás hoz. Ezután szépen helyére tettem mindent s belevetettem magam a nyár utolsó élményeinek begyűjtésébe. 

Az íróasztalom és saját kis szobám jelentette a tanulás eredményességének feltételét. Szerencsés voltam a helyemmel, önálló lehettem benne. Persze mindig szebb és jobb szobára vágytam. Főleg akkor fogott el ez a vágy, amikor eljött egy-egy barát/-nő, osztálytárs. Önmagamban megelégedtem volna vele. Utólag már tudom, micsoda alkotói szabadságot kaptam azzal, hogy a szoba nem volt trendi és tökéletes, ha az lett volna, sokkal inkább óvnom kellett volna és állandóan a külsőségekkel bajlódhattam volna. Helyette volt egy óriási, irodából kiszuperált, fából készült, ütött-kopott íróasztalom, amin bármi elfért, akár barkácsolhattam is rajta, a fiókokba a varrókészlettől kezdve, a mini laborkellékeken át a fafaragó késekig mindent el tudtam rakni. Egy nagypárnán szerettem ülni a szőnyegen, nekitámaszkodva az ágynak, így rajzolgattam, olvasgattam órákig. Volt szekrényem és könyvespolcom, és két farács (régi irodai faliújság), amikre aktuális kedvem szerint dekorálhattam a szobát a rajzaimmal, tanulnivaló kémiai képletekkel, plakátokkal, sportolói érmekkel..., bármivel. Nálam volt a család magnója, esténként ha mozoghatnékom volt, az ágy melletti szabad falra irányítottam az asztali lámpa fényét, indult a pörgős zenekazetta, és tükrös edzőterem helyett az árnyékomat figyelve edzettem egy kimerítőt a 2 négyzetméternyi szabad szőnyegfelületen.

Fiatal felnőttként, már másik városban vettem egy íróasztalt az ösztöndíjamból. Tanulni és tisztaságban rajzolni ezen is lehetett, de az a lazaság, a tevékenységek végtelen sokszínűsége már nem volt jelen. Persze az életvitel is átalakul eddigre, de komolyan hiszem, hogy meghatározza az íróasztal a rajta folyó tevékenységek lehetőségét. Később, amikor egy albérletben újra ütött-kopott, régi íróasztalom lett, nekiláttam saját kezűleg lámpákat gyártani, kipróbáltam egy rakat hobbiművész technikát, még olajfestményt is festettem. A jelenlegi íróasztalnál, aminél ezt is pötyögöm, elő sem kerülhet koszolós festék, ahhoz túl steril, nem beszélve arról, hogy kisgyermekek mellé az ilyesmi nem való, csak ami gyerekbarát. Ha lenne műhelyem, vagy "dolgozószobám", tuti elhoznám azt a régi, ütött-kopott fa íróasztalt, az alkotói szabadság tökéletes jelképét, amin bármi történhet, bizonyította már, hogy mindent kibír.

Üdvözöllek!

Eszembe jutott, hogy szép lassan megosztom Veletek a gondolataimat a minket körülvevő környezettel kapcsolatban, amit hosszú évekig szükséges alapállapotnak érzékeltem, valami olyasminek, ami adott, alkalmazkodásra késztet, de nem változtatható. Felnőttkorom felfedezése, hogy mégiscsak változtatható, és cseppet sem mindegy, milyen irányba. Meglepően erős hatással van ránk, akik benne élünk, de alig veszünk róla tudomást, hisz el vagyunk foglalva az emberi kapcsolatainkkal, feladatainkkal, szerepeinkkel, alig győzünk válogatni a teendők között, egyszerűen nem is érünk rá foglalkozni vele. Legyen meg minden szükséges körülöttünk, ezzel el is intézzük. Ha valami igazán drága, vagy fontos dolgot szeretnénk beszerezni, akkor persze utána nézünk, de ha már megvan, többé nem törődünk a hatásaival. Pszichésen, fizikailag, sőt biológiailag is hat ránk minden tárgyunk. Az otthoniak éppúgy, mint a nagyobb léptékűek a város utcáin, vagy összességében az egész környék állapota, a belélegzett levegő minősége. Elég csak figyelni egy kicsit érzéseinkre, hangulatunkra, amikor egy helyre belépünk, vagy valahová kilépünk, körbenézünk. Szervezetünk egy sor érzékszervvel tapogatja le a helyszínt és helyzetet, hogy minél gyorsabban és hatékonyabban legyünk képesek alkalmazkodni. A látvány kézenfekvő, ebből sok tudatosul, de az illatok, hangok, tapintható felületek kavalkádjából, kiváltott asszociációkból kevesebb. Inkább csak az eredmény tűnhet fel: jó itt lenni, vagy "hú, gyerünk innen"!

Valami effélékről elmélkedem mostanában és sehol sem unatkozom, mert nagyon figyelek kívülre és belülre is.

Kellemes olvasgatást kívánok!