Akik szeretnek kreatívkodni tudják, hogy mennyi, de mennyi fantasztikusan kidolgozott technika létezik, amivel szép tárgyakat lehet előállítani, valami régit felújítani, ajándékot készíteni. Azt is tudják, hogy a kellékek beszerzése drága mulatság, ha igényesen szeretnének valamit létrehozni. Ebben is sok örömöt lehet találni, a megvásárolt módszer ugyan általános, bárki elérheti, de a tárgy mégis egyedi lesz. Ám van ennél sokkal felemelőbb módja az alkotásnak: ha egy kidobásra szánt holmi születik újjá a kezünk alatt! Számtalan lim-lom hever körülöttünk arra várva, hogy felfedezzük a bennük rejlő lehetőséget, új tárggyá varázsoljuk, ha van rá egy kis időnk és kedvünk. A hulladék megmentésével óvjuk a környezetet, az újrahasznosítás minimális anyagi ráfordítást igényel, az alkotásunk mégis lehet igényes, stílusos, eredeti és nagyon egyedi. Mutatok párat a tárolóként újjáéledt saját műveimből, melyekre az ötletet és inspirációt az öko-körösöktől kaptam (köszi csajok!). Mindenféle fejlesztési ötletek keringenek a gondolataimban, mi mindenre tudnám még használni ezeket a módszereket, mert ha az ember egyszer erre rákap, nincs megállás... :)

Életemben nem fontam előtte kosarat, de ki hitte volna, hogy ez nem is olyan bonyolult, ráadásul a postaládánkat eltömő tömérdek reklámújság kiváló alapanyag hozzá?! Egészen strapabíró, jól festhető, lakkozható. Én meghagytam a maga kedves színkavalkádjában. Csip-csup csecsebecsék: hajcsatok, hajgumik, csipeszek otthona lett.

Papírfonáshoz ötletek: klikk ide.

Ezt a fürdőszobai kosárkát már láthattátok, alapanyaga egy régi fehér pólóm. Ahelyett, hogy portörlőként végezte volna, pólófonalat készítettem belőle és újjá horgoltam. Rugalmas, nem törik össze, ha leesik a polcról, és kimoshatom, ha bekoszolódik, hisz 100% pamut.

Segítség pólófonal horgoláshoz: klikk ide.

Ceruzatartó floppylemezekből. Te is tárolsz még néhány lemezt a fiók mélyén? Itt az idő, hogy átalakuljanak! Hálás kis tároló, sok irodaszert elnyel, számítógépasztalon kifejezetten jól mutat.

Bármit is készítesz, akkor lesz igazán értelme, ha a megújult dologra valóban szükség van a háztartásban. Én már régóta szerettem volna egy normális ceruzatartót, és épp a fürdőszoba polcán elférő kosárkákat, amik nem törnek össze, ha a gyerekek véletlenül leverik őket. Ezek a tárgyak kedvesebbek nekem, mintha a boltban találtam volna rájuk, úgyhogy megérte foglalkozni velük!

Akik kóstolták, többen szerették volna megtudni a receptjét. Az előző bejegyzés után jöjjön valami finomság, sok szeretettel ajánlom az öko-körös társaimnak, akiktől pár napja sok dícséretet kapott ez az egyszerű, de nem túl szokványos süti!

Hozzávalók (kisebb tepsi):

• 200 g lisztkeverék (pl. 80 g mandulaliszt, 60 g rizsliszt, 40 g lenliszt, 20 g kókuszliszt, vagy reszelék)
• 10 g tápióka keményítő
• 10 g kakaópor
• 1 kiskanál szódabikarbóna
• 30 g 70%-os étcsokoládé
• 4 kiskanál kókuszolaj
• 1 közepes cékla
• 40 g xilit, kevés méz
• 5 kiskanál útifű maghéj
• kb. 1 dl kókusz-mandulatej

Elkészítés:

A céklát megtisztítjuk, kisebb szeletekre vágjuk, annyi vízben, amennyi ellepi, puhára főzzük. Kihűlés után főzőlével együtt aprító-, vagy turmixgépben pürésítjük. Az édesítőt (ami ízlés szerint xilit, eritrit, vagy stevia is lehet, de kevés mézzel is kiegészíthetjük), majd az útifű maghéjat belekeverjük a céklapürébe, néhány percig állni hagyjuk, míg besűrűsödik. Keverőtálba mérjük és összekeverjük a száraz összetevőket (lisztek, keményítő, kakaópor, szódabikarbóna). Gőz felett megolvasztjuk a kókuszolajat, benne a csokoládét, majd a céklapüréhez öntjük. A nedves és száraz összetevőket elegyítjük, majd annyi kókusz-mandulatejjel lazítjuk, hogy sűrű pépes masszát kapjunk. Kókuszolajjal kikent tepsiben, előmelegített sütőben, 200 °C-on kb. 25 perc alatt megsütjük (tűpróba!). Nagy tepsihez dupla mennyiségeket használjunk. Szigorú paleo diétázók a rizslisztet helyettesíthetik mással, nem próbáltam, de pl. a zöld banánliszt szerintem működne benne.

Jó étvágyat!

Milyen mentes?! Pénzmentes? Gyakori probléma... De most nem erről van szó.

Egyre több ember él valamilyen dolog mentesen. Leginkább étellel kapcsolatosan, mint laktózmentes étrenden, tej-, tejtermék-, tojás-, szója-, glutén-, cukor-, hús-, adalékanyag, tartósítószer, ízfokozó-, satöbbimentes étrenden, ami komoly kihívások elé állítja őt a mindennapok zűrmentes lefolyásában. Mindenkinek megvan a maga indoka, amiért ekkora változást épít be az életmódjába. Már az elhatározás vagy elfogadás (ha orvosi javallatra történik) sem könnyű, de a megvalósítás és kitartás még nagyobb elszántságot igényel, mint a belekezdés. Ha kellően egyértelmű a haszon, pl. lehet tudni, hogy arra a dologra erősen allergiás valaki és az azt tartalmazó ételt elkerülve nem kap sokkot és életben marad, akkor senki sem vonja kétségbe, hogy megéri odafigyelni. De ennél általában árnyaltabb a kapcsolat az ételek és rájuk adott reakciók között, úgyhogy akár észrevétlen is maradhat, mit kellene kihagyni. Az ételhez való ragaszkodás is lehet erősebb, mint a fogyasztását kísérő kellemetlenségek, így végül inkább elviseli az ember, mintsem lemondjon egy-egy kedvencéről. Ezek egészségügyi okok, amit még csak-csak el lehet fogadtatni az emberekkel, de ha elvekről van szó, mint pl. ami a legtöbb vegetáriánusra jellemző, állandó támadás érheti őt a környezetében, folyton önvédelemre kényszerül, csak mert nem olvad bele az átlagba, mást szeretne enni, mint ők. Furcsa tapasztalat ez egy olyan világban, ahol terjed a különféle diéták divatja, tömegek fogyókúráznak, elfogadásra, mások tiszteletére igyekszünk nevelni gyermekeinket, jogai vannak a másságnak, mégis napi küzdelemmé válik az átlagtól való eltérés. Elég megnézni a kínálatot a boltok polcain, nem beszélve az éttermek étlapjáról, hogy máris konfliktushelyzetbe kerüljünk. Ráadásul az, ha valamit ki szeretnénk hagyni, az egyfajta luxusnak számít, extra kiadást jelent. Az olcsó tömegtermék, vagy átlagos éttermi étlap szóba sem jöhet, külön kell keresni az egyedi, kis mennyiségben előállított termékeket, sasszemmel kell bogarászni az áruk összetevőit a címkéken, vagy több időt kell eltölteni a saját konyhában. Az utóbbi években gombamód szaporodnak a bioboltok, diétákra ráállt gyártók termékeiből válogathatunk, a nagyobb haszon reményében horror áron forgalmazzák alapanyagaikat, ételeiket, a vevő pedig megveszi, mert drága az ideje, amit a konyhában kénytelen eltölteni. Vannak, akiknek jut ideje, pénze, lehetősége előteremteni a "mentes" ételeket, mégis nehézségekbe ütköznek egy-egy családi összejövetelkor, mert külön problémává válik az igényeik kielégítése. Még a legkedvesebb, legegyüttérzőbb és elfogadóbb rokonsággal is megesik, hogy a diétázót amolyan nyűgös csodabogárnak címkézik, tehernek tekintik, ami miatt esetleg beszűkülhet a kapcsolatok száma. Így válik az oly egyszerűen hangzó orvosi tanács, illetve a meggyőződésből fakadó elszántság az élet megbonyolított, zűrös verziójává. A korlátok nőnek, gyarapodnak...

A vásárlás más területeken is okozhat gondot, ha valaki nem a szokványosat keresi. Az átlagon kívüliség érzése már akkor elért, amikor méreteimből adódóan nagy nehezen találtam csak megfelelő cipőt, ruhát magamra, mert az átlag méret nagy volt rám mindenből. Gyerekként saját hiányosságnak éltem ezt meg, elért a társadalomból való kirekesztettség érzése, hisz nem kaphattam meg ugyanazokat a vásárlási lehetőségeket, mint a "normál" méretű társaim. Idővel találkoztam egy csomó sorstárssal, akik mind hasonló (méretű) cipőben járnak, és gyerekosztályokról kényszerülnek öltözködni. Javult a helyzet, mióta a leányok divatja alig tér el a nőkétől, és létezik kislábú nők cipőboltja, ahonnan még csodálatos esküvői cipőt is kaphattam, pedig félelmetes kihívásnak tűnt a beszerzése. A varrótudományom is azért fejlesztettem, hogy ne kelljen felesleges köröket futnom a boltokban nyári, vagy alkalmi ruhákat vadászva, hanem elkészíthessem a vágyott darabot magamnak. Hm. Végül is nem bánom, hogy volt hajtóerőm, egyébként nem lett volna miért megtanulni a varrógép használatát...

Kenyeret sem tudnék sütni, ha csak lekaphatnám a polcról a kívánt összetevőjű példányt. Egészen addig nem is törődtem sokat a konyhaművészet rejtelmeivel, amíg gyerekeim nem lettek. Korábban csak a gasztroenterológia gyakorlaton láttam ételallergiás gyermeket, de a sajátom születése után egész közelről átélhettem, milyen is az. Hamar felismertem a tünetek alapján a bajok eredetét, így szoptatás alatt kezdtem el először diétázni: tej-, és tojásmentes étrendre a pici tünetei is elmúltak. Két éves lett, mire kinőtte, de addigra megszületett a kistestvére, akinél még hevesebben jelentkeztek a panaszok, úgyhogy ismét diétára kényszerültem. A gyermek jólléte érdekében még egy falat tejcsokit sem ehettem. Ő nem nőtte ki 2 év alatt, sajnos továbbra is tej-, tojásmentes ételeket kell biztosítanunk számára. Annyira megszoktam, hogy odafigyeljek, hogy amikor saját egészségem érdekében elhatároztam, hogy tesztelek magamon egy diétát, már nem is volt furcsa a lemondás. 10 hónapja csinálom, és ragaszkodom hozzá, mert javulást érzek. Olyasmit, amiért érdemes együtt élni a nehézségekkel, önfegyelmet gyakorolni, drágábban vásárolni, többet dolgozni a konyhában, valamint kiállni a felém szegeződő kérdéseket, szurkálódó megjegyzéseket.

A saját tapasztalataim miatt elfogadóbb lettem másokkal, úgy érzem, joga van mindenkinek meghatározni, mit szeretne fogyasztani és mit nem. Örülök, hogy egyre több minden elérhető "mentes" termékként, de igazságtalanságnak érzem, hogy égbe szökő árakon igyekeznek értékesíteni őket. Üdvözlöm a vendéglátók étlapján, vagy a cukrászdákban megjelenő diétás lehetőségeket, ezeket látva szabadabban mozoghat egy különleges étrendű ember is a városban anélkül, hogy elfogná a fogyatékosság, vagy kirekesztettség érzése. Olyan ez, mint a mozgáskorlátozottak számára épített akadálymentesítés. A környezet jobb kialakításával igyekszünk emberszámba venni a nehézséggel küzdőket. Ettől ők és mi, mind jobban érezzük magunkat a világban.

A gyerekek nyúzzák, gyömöszölik, hemperegnek rajta, cipelik... Felnőttként lazulós, gondtalan pillanat a leülés erre a kötött puffra, aztán mehet tovább minden. Nagyon örülök, hogy elkészült a design labda nagytestvére, sikerült a tervek szerint megvalósítani, csak biztatni tudlak benneteket is, ha szeretnétek megkötni magatoknak, íme egy kis segítség hozzá, ÍGY KÉSZÜLT:

Kellékek:

• pólófonal (kb. 220 m-ből jött ki ez a 40 cm átmérőjű gömb)
• 12 mm-es kötőtű
• apró hajcsipesz
• olló, horgolótű, erős cérna, nagy tű
  
• belsőhöz erős textil (pl. pamut párnahuzat)
• töltőanyag (pl. szivacs őrlemény, hungarocell golyók...)
• cipzár: 2 db 45 cm-es (annak, aki szétszedhetőre tervezi)
• (idő...)

A pólófonalat magunk is elkészíthetjük megunt pamutpólókból, de nagyon sok anyag kell egy ekkora méretű gömbhöz, csak akkor kezdjük így, ha színes, változatos és bohém puffra vágyunk. Ha igazán szép, egyszínű, egyenletes munkát szeretnénk, jobb, ha előre gyártott fonalat vásárolunk, kevesebb csomóval megússzuk. A neten többféle márka elérhető, pl. TekTek, YarnArt Spagetti, Zpagetti, általában 1 gombolyag 100-130 m-es, 2-3 gombolyag elegendő 1 puffhoz. Én nehezebb, ám olcsóbb megoldással éltem, egy méteráru boltban szereztem nagyon jó áron egy 540 cm hosszú, 150 cm széles pamutpóló anyagot. Nemcsak az anyagiak vezéreltek a nehezebb megoldás felé, hanem mert mindenképpen halványzöld színt szerettem volna, amit egyik cégnél sem találtam a pólófonalak között. Vágtam a csíkokat, csomóztam, kötöttem, csomóztam, kötöttem... de megérte a fáradtságot! Az anyagot keresztben, 4 cm-es csíkokra vágtam, majd a csíkot széthúztam, amitől hengeresre nyúlt.

 Aki nem riad vissza a csomóktól, megmutatom azt a technikát, ami alig jár anyagveszteséggel, és viszonylag aprócska göb keletkezik belőle. Igyekezni kell a csomókat a hátoldalra tessékelni kötés közben, akkor szép lesz a végeredmény.

Nem kötöttem össze előre hosszú fonallá a csíkokat, mindig aktuálisan csomóztam hozzá a rövidre fogyott fonalvéghez a következőt, így megspóroltam a gombolyagkészítést. (Kicsit bíztam benne, hogy maradni fog anyagom a végén, de hihetetlenül összezsugorodott az az 5 m textil... kb. mint amikor kromoszómákká rendeződik a DNS...) A hátoldali csomók ilyen képet mutatnak:

A gömb kötésének technikája ugyanaz, mint amire a design labdánál utaltam, megnézhetitek két német nyelvű videón: Ana Kraft 1.rész, 2.rész. De lehet, hogy már ebből is megértitek:

Az ábra szerinti gömbszeletet kell megkötni egymás után annyiszor, hogy teljes gömböt adjon ki kitömés után (az enyémnél 14 ciklus kellett). Minden vízszintes csík/ív egy-egy sort jelent.

Részletesen: kezdősor 50 szemmel, végig lustakötéssel haladunk, a következő sort teljesen végigkötjük, de a következő két sorban az utolsó 4 szemet lekötés nélkül hagyjuk, úgy fordulunk. Forduláskor az első le nem kötött szemet leemeljük, mögé vezetjük a fonalat, majd visszatesszük a helyére a leemelt szemet kötés nélkül. Erre amiatt van szükség, hogy a fogyasztás ne képezzen lyukat, szépen, szorosan illeszkedjenek a szemek és sorok egymáshoz.  A következő két sorban 8, majd az azutáni kettőben 12 szemet hagyunk lekötés nélkül. Könnyen belezavarodhatunk, hol is tartunk, ezért érdemes egy hajcsipesszel megjelölni a fordulás helyét a sor végén. A 12 szemet szabadon hagyó sorok után végigkötjük oda-vissza a teljes sort, ezzel kész az első ciklus, azaz gömbcikk. A következő ciklust rögtön 4 szemes sorvégi kihagyással kezdjük, és a ciklusokat ismételjük. Az utolsó ciklus befejeztével lezárjuk a munkát.

A kész munkának először összehúzzuk a két végét (az északi és déli sarkot), amihez jól jön a maradék fonal és horgolótű. Végül összevarrjuk a gömböc nyílását, de teljes zárás előtt ne felejtsük el kitömni! Érdemes egy belső huzatot készíteni, amibe a tömőanyag kerül. Nálam ez valóban huzat volt, mert egy nem használt nagypárnahuzatot áldoztam fel, összehúztam a szemközti oldalait erős cérnával, majd a nyílásába cipzárt varrtam, hogy utólag is hozzá lehessen férni a belsejéhez. És mint látjátok az utolsó képen, a külső burok is cipzárral zárul nálam, hogy szükség esetén mosógépbe tehessem a puffot. Kisgyermekekkel nem árt az efféle előrelátás :)!

Íme a végeredmény: egy kedves, nyúzható, trendi ülőke, a kézimunkázó büszkesége!

Mintha erdőben jártam volna, pedig nem, csak egy sétát tettünk a külvárosban a gyerekekkel, a fák alatt sok kis apró termés, ágacska várta, hogy összegyűjtsük őket és őszi dekorációt fabrikáljunk belőlük közösen az öko-körös társaimmal. Lehet belőle ajtódísz, kép a falon, vagy ajándék, az őszi természet beköltözik vele a lakásba.

Társasházban élni nem kis alkalmazkodást igényel a lakók részéről, időnként igen nehéz tolerálni a többiek eltérő szokásait, életük hang- és szaghatásait. Egy panelházban különösen közelről érezhetjük a szomszédainkat, a betonfalak tökéletesen vezetik a hangot, a résekben is képes átszűrődni a kajaszag, nemcsak az ablakon át, amikor épp friss levegőre vágyva szellőztetni próbálunk. Csukott ablakoknál pedig elég elindulnia a szellőzőrendszernek, és máris élvezhetjük a bejárati ajtó résein át áramló lépcsőházi egyveleget... Nem tudok túl pozitívan nyilatkozni ezekről, de tudjátok mit? Nem is fogok erőlködni semmilyen pozitív konklúzión, szépítés nélkül tálalom: ilyen nálunk a panel valósága.

Első kislakás, amikor még nincs gyerek, alig vagyok itthon, öröm a berendezkedés, felújított, szép, enyém... valahogy így indult. Első sokk: egy éjszaka közepén csengetnek, csengetnek, CSENGETNEK!!! Kivánszorgok, az alsó szomszéd nénit látom a szemem csíkszerű résein át, kérdi: tőlem ömlik-e a víz a lakásába?! Hoppsz, én is vízben tocsogok, ébresztő! Az előszoba, a konyha, a fürdő és a WC elázott, fentről csorog a víz, ahol csak utat talál a csövek és kábelek mentén. Egy szinttel feljebb megyünk együtt a nénivel, sorstársakként igyekszünk felverni a zárószinti lakókat, megvan a baj forrása: nyitva maradt a zuhany, kispriccelt a kádból, biztos a 4 éves felejtette úgy... Otthon felmérem a kárt, feltörlöm a tavat és egyre idegesebben veszem sorra, mennyi mindent tett tönkre nálam a víz. Megnézetem a felső szomszédékkal, csak mondom a magamét, ők igyekeznek megérteni és elnézést kérni, de valahogy nem eléggé, tehetetlenek ők is. Így ismerkedtünk össze. Az anyukához volt néhány kellemetlen megjegyzésem arról, mennyire kellene figyelni egy gyerekre, nem kedveltettem meg magam vele, a kapcsolatunk azóta sem túl rózsás. Hisz ez volt az első húzása, de sajnos nem az utolsó.

A lépcsőházban eleinte vágni lehetett a dohányfüstöt, a füstölgők egyike épp ő volt. A lépcsőkön hamu, eldobált csikkek, jó lett volna egy levegővel végigrohanni a 4 emeletet induláskor és érkezéskor is. A gyerekek születésekor már üdvözölhettük a nemdohányzók védelméről szóló törvényt, de igen lassan vették figyelembe a lakótársak, sok-sok figyelmeztetésre volt szükség, mire leszoktak a lépcsőházi dohányfüstös trécselésről. Azt viszont már nehéz elérni náluk, hogy induláskor ne bent gyújtsanak rá, érkezéskor ne cigivel a kézben vonuljanak fel. A fent említett nőszeméllyel annyiszor veszekedtem már emiatt, hogy mára már nehezére esik megismerni az utcán is, nemhogy köszönésre nyitni a száját. Igazságtalannak érzem, hogy nincs egérút a lépcsőházon kívül, ahol a szabadba lehetne jutni. A helyzet javult már azóta, de mielőtt túlságosan örülhetnék, új lakók költöztek mellénk. Azóta ha szellőztetek, időnként egyenesen hozzánk áramlik be a sűrű dohányszag, amit ha észlelek, keresetlen kifejezéseket morogva vágom be az ablakot, mert nem kívánok friss levegő helyett kocsmaszagot tárolni a lakásban. Ez ellen meg hogyan léphetnék fel?! Erre nem vonatkozik a törvény, a saját lakásában joga van füstölni, bárki is az, a szél járását befolyásolni egyikünk sem tudja. Ha nem a lépcsőház, akkor marad az ablak. Nehogy véletlenül ki kelljen mozdulni, le kelljen vonszolni magát az utcáig, hogy ott szívja... Őt éppúgy nem érdekli, hogy minket zavar vele, mint ahogy mi sem toleráljuk, hogy neki erre szüksége van. (Magánvéleményem, szerint egyetlen embernek sem lehet szüksége arra a több ezer vegyi anyagra, ami egy cigarettából felszabadul, ráadásul legtöbbjük bizonyítottan káros.) Azért ha egyszer lesz alkalmam beszélgetni velük, szóba hozom majd, hátha csak arról van szó, hogy nem is jut eszükbe, hogy zavaró.

Egy panelépület zsúfolt lakóhely, vegyes közösség, a lakások látványban viszonylag elszigeteltek, de a többi érzékszervünk folyton tudatja velünk a többiek jelenlétét, pedig jó lenne kizárni ezeket az információkat. Mindez kevésbé zavarna egy jó közösségben, de a kapcsolatok a szomszédok között nagyon lazák, igaz mi sem teszünk azért, hogy javuljon. Kényszerű a lépcsőházi találkozás, beszélgetni kényelmetlen helyszín, csak futtában lehet néhány szót. Bekopogtatni zavaró, a ház körül pedig rögtön az utca van, a korábbi közösségi helyek elhagyatottan díszelegnek, már senki sem használja őket, leromlottak, feleslegesek, szemét gyűlik a helyükön, vagy rongálás tárgyai. A padokon rendre hajléktalanok vernek tanyát, kinek van kedve ott csapatot építeni a szomszédokkal? Az életvitelünk sem arra enged időt, hogy még rájuk is szánjuk. Van más, ami korábban szerepel a fontossági listán. Ez az állapot viszont nem vonzó, a helyzetet átmenetivé teszi, sokan itt kezdenek, de ha tehetik, mennek tovább. Mi is így érezzük. Már mennénk.

Bármerre sétálok, mindig felvillanyoz, ha látok sportoló embereket. Kedvet kapok a futáshoz, görkorihoz, biciklizéshez, ha belátni egy úszómedencére, akkor én is szívesen csobbannék egyet... Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de nálam hatásos motiváció a sportolás látványa. Erről jutott eszembe, hogy figyelni kezdjem, mennyire próbálja a város a lakókat mozgásra ösztönözni?

• A mi városunkban egyre több ponton hoztak létre szabadtéri kondigép parkot, ahol nyomban meg is jelentek a street workout elkötelezett hívei, akik többnyire szépen kidolgozott felsőtestű fiúk, férfiak. Ehhez a közösséghez még nem éreztem, hogy csatlakoznom kellene, elég távol áll tőlem a kondizás, de el tudom képzelni, hogy aki szereti, a látottak odavonzzák. Az egyik egyetemi kollégium alsó szintjén a kondi-, és fitness-terem hatalmas ablaküvegén át már sok éve is be lehetett kukucskálni, amit időnként eltakartak szalagfüggönnyel, de így is csábító volt rálátni az edző emberekre, jó reklám a helynek. A szégyenlőseket esetleg zavarhatja a nyilvánosság, de azt gondolom, aki sportol, bármilyen alkattal is áll neki, mindenképp büszke lehet magára, nincs mit szégyenkeznie. Ha súlyfelesleggel kocogó embert látok, sosem elborzadok, sőt, azt gondolom, ez igen! Neki sokkal nagyobb erőfeszítés a mozgás, drukkolok, hogy elérje vele a célját.
• A városi parkokban nemcsak a családi piknik részét képező tollasozás, labdázás jelenik meg, hanem sportklubok tartják kint az edzéseiket, pl. küzdősportot, jógát, vagy lehet látni egy-egy összeszerveződött foci, vagy kosármeccset a pályán, lábtengóznak, röplabdáznak a lelkes családapák is.
• A teniszpályákon korhatár nélkül játszanak emberek, a tenisz a legfiatalabbaktól a legidősebbekig minden generációt megmozgat.
• A strandok sem csupán a pancsolók és csúszdázók paradicsoma, pl. remek strandröplabda meccseket is lehet játszani. Az úszás pedig alapvető minden ember számára.
• Már az utcán is hódít a nordic walking, nem kell érte elutazni a hegyek közé, jellemzően az egészségüket megtartani vágyó idősebbek választják.
• Ha van folyó, folyékony sportpálya a kajakosoknak, kenusoknak, sárkányhajó evezőseinek, a partról üdítő látványt nyújtanak. A kislányom még épp megtanult járni, amikor a Tisza-parton elhaladt egy gyorsabb sárkányhajós csapat, majd a lassabban haladó hajóról egy lány felkiáltott: "húzzuk meg a baba kedvéért", és nagy hajrába kezdtek. Ők, ha akarnának sem tudnának elbújni a kíváncsi tekintetek elől. Milyen jó, hisz élmény látni őket! Legközelebb mi magunk szállunk vízre. Szerencsésebb adottságú helyeken akár vadvízi evezésre...
  
• Ha víz, akkor a tavak vitorlásai sem maradhatnak ki! Órákig képes lennék nézni őket. Jó annak, aki meg is tanulhatja egy hajó irányítását!
• A látvány nemcsak lelkesítő lehet, esztétikai élményt is adhat. A minap egy szomszédos város belvárosában kellemes zene szűrődött az utcára. Felnéztem a hang irányába, és a nagy üvegablakon át időről időre felbukkant egy keringőt gyakorló táncospár, de olyan gyönyörű mozdulatokkal, hogy meg kellett állnom nézni őket. A fellépésükön sem táncolhatnak szebben, legszívesebben felmentem volna arra a teraszra, ahová az ablakuk nézett, hogy tovább csodálhassam őket, de az már nem volt nyilvános tér. A táncot lehetne még láthatóbbá tenni, miért ne lehetnének nyár esti, szabadtéri salsa party-k egy-egy étterem teraszán? Lenne, aki beálljon az arra sétálók közül! Vagy olyan gyakorló termek lehetnének, ahová bekukkanthat az utca embere, hátha úgy járna, mint Richard Gere a Hölgyválasz c. filmben, és új, izgalmas színt vinne a tánccal az életébe, akkor is, ha már nem párkereső fiatal.

Salzburgban egy este a buszról bámészkodva vettem észre, hogy be lehet látni egy uszoda fedett medencéjére a főútról, valaki még akkor úszkált odabenn, nem sietett, kényelmes tempóban élvezte ki a teljes víztömeg birtoklását, én meg bevallom, irigykedtem. Másnap sugárzó napsütésben gyalogoltam el az épület mellett, az üveg tükröződése nem hagyta, hogy olyan tökéletesen lássak be, mint este, de közelről azért ki lehetett venni a bent úszók mozgását. A kint és bent egybeolvad, az utcán mentem, de mintha a medence partján sétáltam volna. Az úszók példát mutatnak az utca emberének, szinte hívják, hogy csatlakozzon.

Nem messze az uszodától van egy tornacsarnok is, amibe óhatatlanul belátni. A termei talajszint alá süllyesztve sorakoznak, mint egy lelátóról nézheti a járókelő az ablakon át a bent zajló eseményeket. A buszról épp kosarazó fiatalokat láthattam. Amikor arra sétáltam, csupán az üresen álló sporteszközöket lehetett lencsevégre kapni, de szívesen mutogatom így is, mert úgy érzem jó irányvonal láttatni őket. Akár használat közben, akár csak üresen vesszük észre, a figyelmünk a sportolásra terelődik, kicsit elkalandozik rajta a gondolatunk, majd később mi magunk veszünk sportcipőt. Az izmaink, alakunk és egészségünk pedig hálás érte, ha mozgunk. Legyen látható a sport élőben, úgy, ahogy van: hétköznapin, ne csupán meccseken, vagy a TV képernyőjén!

Az uszoda utcai képe nappal: Aya-Bad, Salzburg.

 Este ehhez hasonló. Ahogy én láthattam, az utca sötétebb volt, a medence kékebben világított.

Bentről pedig az úszók érezhetik az utca közelségét, ami kétlem, hogy zavarná őket.

Mutatom a sportcsarnok és utca részletét jobbról...

...és balról. Sporthalle, Salzburg.

Szeptember. Elérkeztek a dolgos hétköznapok. A hétköznapokhoz olyan képzeteket társítunk, mint unalmas, szokványos, szürke. Úgy éljük meg, mint valami szükséges rosszt, a kötelezőt, nincs ellene mit tenni, sodródunk vele, várjuk a következő rendkívüli eseményt, amiben a nyár eddig bővelkedett.

A hétköznapok pedig különösen fontosak. Stabilitást adnak, egyfajta pufferként viselkednek a rendkívüli helyzetek elviseléséhez, belőlük merítünk erőt, keretet adnak az életünknek, hozzájuk képest ítéljük meg az emlékezetes eseményeket, sokkal inkább meghatároznak bennünket, mint azok a napok, amiket szívesen emlegetünk. Tulajdonképpen bennük él az életmódunk. Minden, amit hosszútávon teszünk, sokszor ismétlünk, összegződve jelentős hatást tesz ránk, legyen az viselkedésbeli jellemzőnk, szokásunk, vagy a környezet, amivel körülvesszük magunkat (kozmetikumaink, vegyszereink, gyógyszerek, étrend kiegészítők, ételeink, lakóhelyünk és városunk levegője... stb.) Ezektől függ igazán az egészségünk. Érdemes kicsit tudatosabban átnézni a hétköznapokat, mivel töltjük meg őket és amin képesek vagyunk javítani, tegyük meg! Az apró lépések is megtérülnek hosszútávon.

Pl. járjunk többször biciklivel/gyalogosan dolgozni/iskolába! Adjuk meg a módját: válasszuk azt az útvonalat, ami a legkedvesebb számunkra. Megspórolhatjuk a reggeli dugó bosszúságát, a mozgással teszünk az egészségünkért, a szebb útvonallal a hangulatunkért, közben hálás lesz nekünk a természet is, mert nem szennyeztük. Ha még kellemes társaságot is találunk az útra, egy jó beszélgetéssel is gazdagodhatunk.

Számomra nincs jobb közlekedési eszköz a bringámnál. Állítom, hogy gyorsabban intézek el vele mindent, mint bármi más módon. Egyedül az időjárás képes közbeszólni, mégis óriási szabadságot nyújt térben és időben. Cipekedésre korlátozottan alkalmas, nehéz ügy vele szállítani, bár láttam már embert, aki ezt is meghazudtoló módon egy kétszemélyes matracot egyensúlyozott a vállán-hátán-fején és így tekert... Elképedve figyeltem. Hajrá bringások! :)

Ma elmentem néhány bútorboltba nézelődni. Szabadlábon voltam a kisgyermekes anyai teendőkből, mehetnékem volt a négy fal közül, komolyabb beszereznivalóm sem volt, úgyhogy lehetett kedvemre válogatni a célpontok közül. Elhatároztam, hogy benézek tömör fa bútorokat forgalmazó cégekhez is, és olyanokhoz is, ahol mindenféle anyag van, de még nem voltam bent, pedig régóta szeretnék. Belépni egy valódi fabútorokat kiállító üzletbe máris érezhető különbség a többihez képest, egyszerűen más illat fogad, utánozhatatlanul természetes fenyőillat, néhol erősebb gyantaillat, a látvány meleg, hívogató, a fa natúr és pácolt színei, erezete, az élek lekerekítettsége arra sarkall: simítsam végig az ujjammal, kövessem a vonalát, azonnal megállapítsam, mennyire barátságos érzést nyújt. Gondolatban már be is rendezem vele a lakhelyem, nemcsak azt képzelem el, milyen látvány lesz, máris érzem, milyen lesz benne élni, ránézni, használni, szagolni, érinteni, milyen hangulata lesz, milyen falak, ablakok, növények, textilek kellenek mellé, hogy egységes legyen, sőt legyen udvar kilépni, már a környezet is megelevenedik, szinte a település hangulatát is benne látom. Vidéki. Azon kezdtem tűnődni, miért nem tud modern lenni egy fából készült bútor? Egy étkező garnitúra már-már közelített a modern arányokhoz, de a széktámla fém alkatrésszel rögzült az ülőfelülethez, így divatos próbált lenni, de nem állt jól neki. A fémlemez közönségessége idegen volt a fa szépen megmunkált felületétől. Csupán a robusztus lábakkal rendelkező asztal maradt hű önmagához fémek nélkül, bizony igen szép volt így. 

Az új, szokványos, lapra szerelhető bútorokat bemutató üzletben úgy éreztem semmi nem tud meglepni, bármennyire is furfangos színösszeállítást, formabontó alakzatot, ledes üvegpolc világítást, vagy strasszköves berakást vonultat fel. Lenne különbség közöttük, ha elhelyeznénk a szobában az összeállításokat, csajos lenne, vagy pasis, előkelőbb, vagy kommersz, igazán divatos, vagy elavult, jöhet mellé a tapéta, műanyag festék, átlátszó műanyag szék, műbőr kanapé, csiszolt üveg csillár... a variációk milliónyi lehetőséget adnak. Megválaszthatod a bútorlapra fóliázott faminta képét, számtalan műszálas textilből válogathatsz a kanapédra, foteledre. Határtalan sokféleség, könnyű elérhetőség. Mindenki lakása egyedi lehet, akár szép is, mint egy magazinképen. Csak ne érintsük meg a fólia felületén a műkarcolásokat, ne ütközzünk a sarkok hegyébe, ne időzzünk az élek közelében, és ne sokat szaglásszuk, mert szúr, vág, és számtalan illékony vegyület párolog belőle a ragasztások, vagy a bútorlap forgácsait összetartó műgyanta miatt. Pár hétig sokat kell szellőztetni. Egyébként ezt a típusú bútorillatot is szeretem, az újdonság érzésével tölt el, csak épp előtte jártam fabútorok között, és azok az otthonos ismerősség érzését keltették bennem, természetesek, valódiak voltak, semmilyen veszélyérzés nem társult hozzájuk az alakjuk, vagy anyaguk miatt, úgyhogy semmi sem lett volna képes versenyre kelni velük, akkor sem, ha a bútorlapos megoldások rendkívül divatosaknak látszanak mellettük.

Ha látsz egy bútort, de nem könnyű első ránézésre eldönteni, hogy bútorlap, vagy tömör fa, csak nézd meg az éleket. Ha a lap élén is folytatódik a fa erezete, a lapon látható rész mintája mintha merőlegesen el lenne vágva, biztos lehetsz benne, hogy valódi fa. Ha színben jól passzoló élet látsz, de az erezete független mintájú a laphoz képest, az bútorlap élzáró fóliával.

Pár éve szerettem bele a kötött puffokba, elraktároztam a tervet gondolatban, hogy majd egyszer lesz nekem is egy, vagy kettő, vagy három... Az utóbbi hetekben elő kellett vennem a gondolatot, mert az öko-körös csapatommal újrahasznosítás címén pólófonalat gyártottunk, hogy rongyszőnyegként éltessük tovább a lehasznált pamutpólóinkat. Az ötlet magával ragadott, ihletet kaptam és alig bírok leállni a kötéssel, horgolással. Először próbamintákat gyártottam, aztán nekiláttam egy horgolt kosárkának, aztán egy újabbnak, végül pedig elkészítettem a leendő puffom kicsinyített mását, ami a gyerekek legújabb játéklabdája lett. Tölteléknek belegyömöszöltem a kezdeti próbamintákat és a maradék pólódarabokat. :) Újrahasznosítás a köbön, nincs hulladék, az anyag természetes, nem kapott újabb kezelést, maradt natúr, ezzel is kíméltem a környezetet. Ez a játék már egy kisbaba kezébe is nyugodtan adható, pici ujjaival vicces letapogatnia a kötés textúráját, nem foszlik, erős és puha. El kell készítenem ajándékba egy babának!

Nézzétek, ilyenek lettek a kosárkák:

A labda pedig így készült:

A puffkötést bemutatta nekem: Ana Kraft (2 részes német nyelvű videó):

1. rész, 2. rész

Köszönet neki, valamint Marika néninek, aki rám testálta a már nem használt kötő-, és horgolótűit, amiknek ezúttal igazán hasznát vehetem!